antró helyzet

Van nekem egy előéletem az antropozófiával kapcsolatban.
Amikor kb 12-13 éve először hallottam a szót, az első könyv, amit a kezembe nyomtak, az a Szabadság filozófiája volt. Ennek következtében két évre teljesen hanyagoltam a témát. Aztán jött a Török Sándor-féle Mi az antropozófia, meg egyéb más lájtos olvasmányok, és akkor belecsaptam a lecsóba. Mindent elolvastam, amit csak lehetett, rengeteg aha-élmény. És két máig is fájó találkozás: két roppant nagy öreggel, akik tényleg már negyven-ötven éve, és nagy név, és hú, és ha. És egy hónapon belül mindkettőnek a szájából élőben hallottam, hogy egyáltalán nem biztosak abban, hogy tényleg erre kellett volna feltenni az életüket.
Nem tudom, én hogy fogok ehhez állni harminc év múlva. Most viszont teljesen biztosan látom, hogy nekem ez az út. (Meg az igazság meg az élet. Szó szerint.) És azt hiszem, hogy sokakkal együtt, nekem az az előnyöm, hogy a praxis oldaláról közelítek. És látom, hogy működik.
Ma a szemináriumon töltöttem egy fél napot, mert a zuram jár. Én meg nem, mert kettőnkét nem bírjuk kifizetni, meg akkor ki neveli addig a kölköket. De most Milánó miatt én is el voltam hívva.
Hát, Andrew Wolpert még nincs kiábrándulva, akárhány éves. És azt sem érzékeltem benne, hogy észrevette volna, hogy ő többet tud a dologról, mint mi ott sokan, akik közül páran mondjuk ott hallottak először Luciferről és Ahrimánról. Adott egy nagy lökést, és jelentem, mától megint csinálom az alapgyakorlatokat. Na jó, a másodikat nem biztos.